Arcade retro szemezgető

A játéktermeknek megvan a maga sajátos hangulata. Minket, konzolbolondokat mágnesként vonz a csillogó-villogó barlang, hogy nyaralás, kirándulás, bulizás közben újra a pixelhegyek, virtuális kalandok közt érezhessük magunkat. Sajnos leáldozóban van a játéktermek csillaga, maga az efféle szórakozás is "retro"-nak számít. Ám akik régi motorosok a "szakmában", a szívük legmélyén bizonyára szorítottak egy kis helyet ezeknek a régi csodáknak. Talán emlékszünk még arra a különös, izgatott érzésre, mikor bedobtuk első húszasunkat a MK2 masinába, s dübörögve-csattogva szólalt meg az ismerős zene, vagy azokra a felejthetetlen pillanatokra, mikor beültünk a Sega Rally ülésébe másodmagunkkal, s köröket vertünk az ellenfelekre a végeláthatatlan csatározásban.
A GameCON szerkesztői emlékeznek meg ezen cikken belül egykori kedvenceik egyikére, ki-ki a saját stílusában. Természetesen az összes gépcsodát, mely annak idején meghódított minket felsorolni képtelenség: tisztelegjünk hát azok előtt, melyek leginkább megfogtak minket.

Sega Rally

Sajnos elég későn csöppentem bele a videójátékok világába. Csak akkor találkoztam rövidebb időre játéktermi gépekkel, amikor az osztálykiránduláson a vidéki kisvárosból feljöttünk a nagy Budapestre. De leginkább akkor, amikor pont a fővárosba költöztem az iskola miatt. Itt az osztálytársakkal lyukasórákban látogattunk ki jónéhányszor a közeli Pláza játéktermébe.

A Sega Rally volt az a játék (az egyetlen), ami ekkor megtetszett. Így utólag visszaemlékezve, kicsit árkádosabb volt az irányítása, kicsit csúsztak a kocsik, nem úgy, mint a jelenlegi rally játékokban. Akkor azonban még nagyon jónak volt mondható és jónak mondható most is, mert ha nem tévedek, még mindig lehet ilyen játékot találni a játéktermekben. A grafikája és a játék felépítése az akkori legjobbak közé emelte. A játékra legjellemzőbb kocsi, ami szerintem sokaknak beugrik, a fehér, zöld, piros festésű Toyota Corolla volt. Ha azt az autót meglátom, máig ez a játék jut róla az eszembe. Még a katonaság ideje alatt is, egy rövid időre (2 hónapra) visszatért az életembe. Nekünk volt ugyanis a kiképzés alatt a legjobb kantinunk. Volt ott csocsó, darts, valami lövöldözős játékgép, flipper, és kettő Sega Rally szimulátor. Mivel a katona nem a gazdagságáról híres, keveset ugyan (amennyit a pénztárcám engedett) ott is játszottam. Más ellen versenyezni nem mertem, mert nem voltam elég bátor, és nem éreztem magamban annyi tudást, hogy megnyerjem a futamot.
Ha jól tudom, hamarosan várható egy új rész a jelen, vagy a következőgenerációs konzolokra, így már hamarosan otthon is felverhetjük újra a port. /Hatrix/

Altered Beast

Ügynökeim jelentették, hogy új játékgépet hoztak piciny városunkba. Így választás elé kerültem: vagy suli, vagy játék.
A nehéz választás után megérkeztem a helyszínre. Neem, nem a suliba (te kis pedálgép, te!). Sötétség, közepén egy árva gép villog és igen ijesztő farkasüvöltést ad ki magából. Közelebb érve látom, hogy egy farkasember küzd az életéért rothadó zombik, démonok és vérfarkasok hada ellen. Hmm, kapjunk csak elő egy 10-est!
Most, tizenöt év távlatából is igen jó hangulatú aránylag szép grafikával rendelkező játék, mely ma is meg tud ajándékozni pár órányi kikapcsolódással. Az alaptörténet nem egy nagy durranás: Isten életre kelt egy szoborból, hogy mentsd meg a lányát a gonosz karmaiból. Öt pályán kell átverekednünk magunkat az ellenen, amiből bizony van pár (élő holtak, démonok, vérfarkasok, óriásbogarak és ezeknek a különböző alakjaik). Minden szinten három fehér farkas megölése után más más szuper szörnyeteg alakját vehetjük fel amivel a pusztítási képességeink megsokszorozódnak (farkasember, sárkány, medve, tigris). Természetesen minden pálya végén meg kell küzdeni magával a főgonosszal, mindig egy újabb és erősebb alakjával.

Maguk a pályák általában az 5. szintig teljesen más típusúak (temető, barlang, pokol...stb) és igen szépen meg vannak rajzolva. A hangokkal sincs semmi baj, elég horrorisztikusak és az aláfestő zene is passzol. Magát a hangulatot leírni nem igazán lehet, de ha el kezd játszani vele az ember, rögtön magával ragadja.
Egy szó mint száz: egy nagyon pörgős horror-gyepálós "szétütök-mindent-ami-mozog" típusú game, ami minden retro-fannak kötelező darab a SEGA csapatától.
/Siegfried/

Dungeons&Dragons: Tower of Doom

Kibontakozó rpg-mániámnak adott hatalmas löketet ez a game. Mint mindig, akkor is a Játékisten, a MK2 kedvéért tértem be abba a pécsi játékterembe. A bejáratnál hátrahőköltem: mi van itt??? A jókora helyiség dugig tele, de érdekes módon a dervis módjára üvöltő MK automata előtt senki sem áll. Gondoltam, mielőtt belepottyantanék egy pénzérmét, hogy elkápráztassan a körülöttem állókat, megnézem, mi váltotta ki a többiekből ezt a hisztériát.
Furakodnom kellett, de megérte: megláttam és első látásra belészerettem a Végzet Tornyába.
A játék nem más, mint egy tipikus "beat'em up" játék, azaz menj végig a pályákon és törj mindenkit darabokra. Ehhez társul egy igen erős rpg környezet, fejleszthetőség, csapdák, gigászi főellenfelek, négy választható karakter, s valami elképesztően szép grafika. Hosszú órákat töltöttünk azzal a játékkal, s nem tudtuk megunni. Egyrészt elképesztően nehéz, másrészt abban az időben pénztárcám sem engedte a komolyabb csatározásokat. Voltak azonban olyan megrögzött játéktermi vadorzók, akik valószínűleg egész havi zsebpénzüket elrepítették egyetlen délután alatt, mi pedig a hátuk mögött állva szurkoltunk a Fekete Sárkánynál, vagy a Végzet Tornyának varázslójánál. Természetesen minden kibic mindig pontosan tudta, mit hogyan kell csinálni, így osztogattuk a tanácsokat is bőven.

Manapság, mikor emulátoron nyomulok a játékkal, még mindig elgondolkozom azon: abban az időben milyen elképesztően szép játéknak számított. Négy karakter közül választhattunk, melyek teljesen eltérő mozgásokkal rendelkeztek. Lényegi különbség nincs köztük, leginkább gyorsaságuk, erejük változó. Annál érdekesebb viszont a pályák változatossága: mindig eldönthetjük, akarunk-e konfrontációba kerülni a megjelenő lényekkel, esetleg visszavonulnánk a faluba. Ha ezt tesszük, vásárolgathatunk, aztán másik irányba folytathatjuk a küldetést. Ez a megoldás nagyon hosszúra nyújtotta a szavatosságot. A zenékre még ma is pontosan emlékszem, a hangokra már kevésbé: nem csoda, abban az időben minden hasonló játék ugyanazokat az effekteket alkalmazta. De ez megadta a megfelelő alaphangulatot, nem csak itt, hanem olyan sikertörténeteknél is, mint a Knights of the Round vagy a Cadillac and Dinosaurs.
Sajnos a játéktermek csillaga leáldozott, amit azért nagyon sajnálok. Különleges hangulata volt egy-egy ilyen barlangnak, sok mai idősebb fanatikus konzoljátékosnak alapozták meg a jövőjét.
/baggins/

Outrun

Egy csipetnyi amerikai álom.
Már rég volt, amikor életemben először, még az édesapámmal együtt betévedtünk egy közeli játékterembe, kb. olyan 5-6 éves lehettem, fogalmam nem volt még akkor arról, hogy mi is az az arcade és miféle játékok vannak. Apum valamiféle motor szimulátorral játszogatott, no meg a csocsónál áldozott aprópénzt, én pedig kapásból kiszúrtam egy piros fekete arcade kabinetet, amin volt kormány, pedálok, meg ilyen-olyan gombok. Gondoltam ez valami autós játék, akkor ez nekem pont jó is lesz. A gép 50-es érmével ment, először beledobtam 1-et, majd elkezdtem az autókázást, valami jó hosszú tengerparti autópályán kellett nyomulni egy piros Ferrarival, akár a forgalommal szemben centire elhúzni a kamionoktól.

A cucc nagyon hangulatos volt, jó volt a zene, és akkoriban még rácsodálkoztam a látványra is, hogy ez milyen szuper. Ha ütköztünk, akkor a mellettünk lévő szöszi elkezdett rinyálni, és néhány lehetőség után jött a Game Over. Emlékszem azon a napon rengeteg 50-est dobtam a gépbe, annyira lekötött a játék, már akkor is nagyon szerettem az autókat (jó kis matchbox gyűjteményem volt), az utolsó köröknél már a hely tulaja dobálta be helyettem az érméket, emlékszem csak miattunk tartott tovább nyitva, biztos rácsodálkozott ő is, hogy mennyire tetszik ez a móka, ami a délutánból az estébe nyúlt. A hely azóta megszűnt, mára szerintem egyetlen arcade sincs a városban, sőt, már sehol sem látni ilyen gépeket. Amiket a játék további sorsáról tudok, hogy többféle platformon is elkészültek a folytatások, de gondolom ezek már nem olyanok, mint anno ez volt, nagy élmény volt, egy csipetnyi amerikai álom.
/Dante/

Star Wars Arcade

Füst, visítozás és gyöngyöző homlok: ez a képzeletbeli Szentháromság az, amire szerénységem a játékterem szó hallatán rögvest asszociál. Elmaradhatatlan kellékként pedig a gyorsan ürülő pénztárcára. Szó mi szó a kilencvenes évek közepén jómagam is rabja voltam a pénznyelők kínálta instant örömszerzésnek. Ameddig felmenőim bírták anyagilag, addig nyüstöltem az akkoriban még modernnek számító masinákat, majd szomorúan vettem tudomásul hogy a zsetonjaim száma igen, a játék sajnos még nem ért véget ott ahol vészjósló visszaszámolásba kezdett az adott program. Így általában 'Insert coins' felirattal a hátam mögött, mélabúsan bandukoltam hazafelé az adott szórakozóhelyről - magamba fojtva a vágyat kedvenc játékom folytatására. Ilyen élményeket tudok kapcsolni a SEGA mára már ódivatúnak ható vektorgrafikás játékához: a Star Wars Arcade-hoz is.

Lucas apó halhatatlan univerzumát felhasználva fiktív csaták mellett a lázadók Halálcsillag elleni ostroma is szimulálásra került, így szívemet azonnal elrabolta a gigantikus képernyővel megáldott gépezet. Árkád mivoltát nem meghazudtolóan vegytiszta lövöldözést kínált, az eseményeket a jól ismert X-szárnyú vadászgép kabinjából, vagy (a 3 dimenziós megjelenítésnek hála) akár a kívülről is szemlélhettük. A digitalizált hanghatásoknak, John Williams felismerhető klasszikusainak és a saját korában megkapóan vadóc megjelenítésnek köszönhetően hamisítatlan Csillagok háborúja hangulat lett úrrá az egyszeri játékoson.

A magányos kalandokat elutasítók akár egy vállalkozó szellemű társsal vállvetve is megküzdhettek a birodalmi flotta ellen. Az ember könnyen azon kapta magát hogy a gépbe dobálta az összes apróját: a teljesítendő küldetés nem volt lehetetlen, így mindig ott lebegett a pórul járt próbálkozó(k) szeme előtt a reális győzelem esélye.
A SEGA gyorsan és csúfosan elhasalt 32X nevű MegaDrive kiegészítőjéhez a játékot némileg kibővítve kínálta, büszkén demonstrálva azzal a konzol erejét. Játéktermi nagytestvéréhez képest árnyalatnyival gyengébb grafikát produkált ugyan, tartalomban viszont kompenzálta magát. Az eredeti árkád verzió mellett választható volt egy külön 32X-re tervezett, némileg eltúlzott nehézségű játékmód is. Sajnos mindkettő túl rövid volt a hosszú távú szórakozáshoz.
A Star Wars Arcade nem csoda, nem legenda: sosem volt meghatározó a videojátékok világában. Csupán személyes élmény, melyre örökké meleg szívvel gondolok majd vissza.
/Kaszman/

A játéktermi érzésről pár sorban

Bár nekem fogalmam sincs, hogy a játéktermi kultúra mint fogalom mit takar a nagyokosok szemében, számomra a játéktermezés egyfajta felelőtlen életformát jelentett a múltban.
Nem titkoltam sohasem: gyerekkorom nagy részét az utcán lófrálva töltöttem. Újpesten a betondzsungelben, hatványozottan igaz volt a mondás amely rólunk terjedt el elsősorban a rendszerváltás után: "kulcsos gyerekek". Óvodásként, kisiskolásként a panelok között töltöttük időnk nagy részét, a kis lebujokban, presszókban pedig mintegy felüdülésként hatott az ifjúságra egy-egy játékgép, flipper automata.
Mivel nekünk egy fillérünk sem volt, ezért rá voltunk kényszerülve arra, hogy a téren dolgozó munkások által elfogyasztott sörök üvegeit visszaváltva, 40 forinton osztozzunk hárman. Ebből pontosan két menet jött ki. Kénytelenek voltunk felváltva játszani, egyszer az egyikünk, másszor a másikunk irányította a karakter, vagy lőtt vele. Felhőtlen időszak volt, nem számított a pénz, de csak azért mert tudtuk, hogy sosem volt.

Később amikor inkább az iskola mellé jártunk, nem pedig be, néha ellátogattunk a "wesztendbe", hogy a százasokat a Killer Instinct nevű automatába szórjuk. Jóbarátomnak Ricsinek volt egy Super Nintendója, aztán egy N64-e, ahol szintén kötelező közös program volt a KI-zés. Én nem voltam profi a játékban, Ricsi viszont ha bement a játékterembe, nem lehetett visszatartani, hogy ne váltson fel még egy ezrest...Sokszor jöttek oda srácok, hogy tanácsot kérjenek tőle, hogy titkokat facsarjanak ki belőle a játékkal kapcsolatban, és amikor már szinte fél kézzel nyomta be az Ultra Combót, már 15-en álltak a hátunk mögött és elismerően, néha félszegen mosolyogva bólogattak, hogy: ez igen, faszán elverte Spinalt.
Aztán rendszeres látogatásunknak hála, és annak, hogy egy alkatrész sem örökéletű a heves vérmérsékletű játékosok kezei alatt (vagyis a mi kezünk alatt) szépen lassan kitiltottak minket a helyről. Amikor aztán egy meccs végén Spinal bekúrt egy Hyper Combot és még braker-re se futotta, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere...

Már lassan 5 éve nem látogatom a játéktermeket. Bár sok értelmét én ma már nem látom.
/Kiss Norbert/